Média

– A következő hetek nekem Bartókról szólnak, az Essentia Artis koncertjei a Vigadóban, majd a II. zongoraversenyt játszom a Szent István Filharmonikusokkal március 19-én a Zeneakadémián. Ismerős a közeg: a Szent István konzervatórium az alma materem, ahol a zenekari életre neveltek, és a nehezebb művektől sem féltettek minket soha. Én is játszottam nagyzenekarban, évekig hegedültem is, így tudom, hogy a kíséretnek sem könnyű megszólaltatni a II. zongoraversenyt. De zongoristaként sem:

A megszokott inkább az, hogy néhány nappal a koncert előtt találkozunk, és pár próba után már megy is az előadás.

– Bartók Béla a befogadót is alaposan megdolgoztatja, mégis miatta cserélte le a hegedűt zongorára. Mi indította arra, hogy új hangszert válasszon?

– Nincs más zeneszerző, aki olyan régóta jelen volna az életemben, mint Bartók. Gyerekkorom óta hallgatom és játszom is a műveit, amelyben a legnagyobb segítség az volt, hogy a népzene felől közelítettem meg. Népzenén nőttem fel, így lett az első hangszerem a Csíkban, Gyimesben, Gyergyóban használatos ütőgardon, amelyen sokféle aszimmetrikus tánczenét kísértem már négyévesen. Bartók-játékomban ennek most is hasznát veszem. Az én életemben ez a kulcs: pontosan érzékelem azt, ahogyan Bartók műveit áthatja a népzene törvénye és szabadsága. Az életmű megértésében is segít, ha tudjuk, hogy a II. zongoraverseny a Cantata Profana után született. A szarvassá változott fiúk története – „…a szájuk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból” – elvezet a művészi ars poeticáig. A tiszta forrás, a művek ihletője nem más, mint a népzene, s én a zongoraművek játéka közben mindennap szembesülök ezzel.

A versengés drámája

– Bartók mára brand is, jól csengő márkanév világszerte. Hogyan változott a zeneszerző megítélése?

– Gondoljunk csak bele: Mozart, Beethoven vagy Liszt Ferenc magára írta a zongoraszólamot – Bartók Béla ennek a hagyománynak az egyik utolsó képviselője. Ilyen kvalitású előadóművész és zeneszerző a versenymű műfajában bontakozik ki igazán, mert ott megmutathatja, milyen zenét ír, hogyan hangszerel, és mennyire virtuóz a játéka. Bartók I. zongoraversenyének a bemutatója Németországban volt 1927-ben, és bár felvétel nem maradt róla, a híradásokból tudható, hogy az előadás botrányba fulladt. Pedig a hírneves szerző játszotta a szólót, különben is az egyik legeredetibb Bartók-műről beszélünk, amelyből csak úgy árad az őserő. Nem volt sikere. A közönség túl modernnek, túlságosan merésznek találta, és a zenekar sem tudott megküzdeni a feladattal. Néhány évre rá, 1930–31-ben éppen azért született meg a II. zongoraverseny, hogy az – mintegy ellendarabjaként az előzőnek – tetszetősebb legyen. Az eredmény: bár meg kell hagyni, hogy a zenekari szövet, a műben megjelenő motívumrendszer kevésbé szövevényes, ám a technikai kihívás még az elsőt is felülmúlja.

– Miféle versengésre utal a cím?

– A barokk korban kialakult műfajra, amikor egy-egy hangszer, illetve hangszercsoport kiválik a zenekarból, és valóban verseng a többivel. Billentyűs versenyművet azért írt Bach csembalóra, hogy a fókuszba állított előadó végre megmutathassa a zsenialitását. Erre korábban nem volt mód a zenekarban. Mozartot ugyancsak az motiválta, hogy az előadói képességeit megcsillogtassa a zenekarral szemben.

– De miért szemben?

– Drámai párbeszédet folytat a szólista a zenekarral nemegyszer. Beethoven IV. zongoraversenye például felidézi Orfeusz és Eurüdiké mitológiai történetét: a második tételben Orfeusz leszáll az alvilágba megkeresni Eurüdikét, de a fúriák útját állják. Drámai párbeszéd kezdődik ekkor a zenekar és a szólista között, majd megtörténik a csoda, Orfeusz a hárfáján játszva lecsendesíti a fúriákat. Hasonlóan drámai jelenetnek lehetünk tanúi Bartók II. zongoraversenyének csúcspontján, a második tételében: mindeddig némán ültek a vonósok, s csak hallgatták a fúvósok és az ütősök zenekari játékát. Már ez a hangszerelés sem szokványos, aztán a második tételben megszólal a hegedű különös, fojtott hangja, amelyet drámai monológgal szakít meg a zongora.

Ajándék a Covidtól– Hasonló elszigeteltséget élhettek át az előadóművészek a Covid idején, pedig ez az érzés éppen ellentétes a zenekari működésmóddal. Sokan pályát módosítottak, de legalábbis újra kellett tervezni az életet.

– Nálam ez utóbbi történt, 2020 tavaszán koncertezni jöttem haza Londonból, és az a koncert rögtön el is maradt. Gondoltam, eltart ez az egész majd két hétig, de utána csak vissza tudok menni befejezni a tanulmányaimat. Hát, kicsit tovább tartott…, minden fellépés elmaradt, és ekkor, az elszigeteltség hónapjaiban úgy döntöttem, itt az idő megtanulni Bartók II. zongoraversenyét. Soha máskor két fellépés között nem tudtam volna így összpontosítani a műre. Én ezt a zongoraversenyt kaptam a Covidtól, de aztán jött a következő lezárás, és jöttek az újabb nehézségek is. Nekünk létfontosságú, hogy találkozzunk a kollégákkal, hogy együtt muzsikáljunk, és inspirációt merítsünk a másikból. A lezárásoknak szerencsére végük van, a kollegiális kapcsolatok pedig megerősödtek, ennek egyik eredménye ez a japán díj is.

A cikk fotóit Bach Máté készítette.

By Laurence Vittes, 31 May 2021

Led by their founder György Vashegyi, the period instrument Orfeo Orchestra started off the Allegro assai of Mozart’s Symphony no. 33 in B flat major with just the right speed to make sure that the miraculous succession of inspirations made their maximum impact: not too fast to lose their joy in sheer beauty, not too slow to miss the exhilaration of sheer speed.

Mihály Berecz and the Orfeo Orchestra

© Anett Kállai-Tóth | Bartók Spring

The symphony itself, more the idealized sonata form than the later symphonies and more outright dazzling in its virtuosity, was handled magnificently by a powerful contingent of 20 masked strings, the cellists without endpins, complemented by the colors and nuances of world-class HIP wind playing that no modern instruments can ever match. There was even a fortepiano in their midst, Augustin Szokos filling in a few silences and harmonic black holes to delightful effect, and even when it wasn’t explicitly heard, subtly setting off the other instruments in the ensemble. Among all the special moments, the lead back to the main theme in the Andante was played with particular grace and delicacy, and the woodwinds handled the delicious trills in the Finale like they were whipped cream. Meanwhile the camerawork had a poetic streak of its own, falling in love with the musicians as it was seamlessly cutting.

In Mozart’s Piano Concerto no. 9 in E flat major, “Jeunehomme”, Berecz Mihály, at a fortepiano built by Chris Maene (2001) based upon an original Viennese instrument by Anton Walter (1795) with a wonderful silver sound, took his cue from Orfeo’s muscular introduction and gave a bright-eyed, bushy-tailed, utterly natural performance to treasure. Mihály was playful from the start, came loaded with ornaments and a variety of imaginative trills. He was a little loud (perhaps slightly amplified?) but the sound of the instrument was so gorgeous that he had to be forgiven. In the (purposely) frantic last movement, Mihály overflowed with virtuosity as he should and still drew attention to Mozart’s new found expressivity in the 3/4 interlude.

Sabine Devieilhe and the Orfeo Orchestra

© Anett Kállai-Tóth | Bartók Spring

While the piano concerto and the symphony had occupied much of the same emotional territory and a delight in the moment, the Mass in C minor started out deliberately, as if unwilling to let the notes go. Sabine Devieilhe stood out among the soloists, singing her glorious solos with a vulnerability that seemed deeply personal and touching. The Purcell Choir, 44 strong, integrated remarkably well with the orchestra and soloists, accentuating the devotional gravity and anguish of the service without becoming lachrymose. Their Qui tollis had a deliberate, Handelian pace and weight; the Gloria rolled in with big, rich orchestral sound; and although the Credo might have benefited from still more initial impact, the way the Choir broadened out the music’s size with its phrasing, powerful banks of sound and fairly subtle nuances – all within a wide dynamic range – gave the performance in the Béla Bartók National Concert Hall without an audience a unique, sad splendor.

This performance was reviewed from the Bartók Spring International Arts Weeks live video stream

https://bachtrack.com/review-video-mozart-vashegyi-berecz-devieilhe-orfeo-bartok-spring-budapest-may-2021?fbclid=IwAR3fzMCYdtNZJjkRbEtYUQBSLm8bk11cXtE3Dtxp4X3_EoTe39jcf4PBPBs

A Goldberg-variációk rendkívüli népszerűségével most nem untatnám az olvasókat (megtettem már korábban, egy másik interpretációról írva), a 30 variációból álló gyűjteményről legyen elég annyi: nem könnyű annak, aki hozzányúl. Talán nem kell pokolra menni hozzá, vagy legalábbis a liszti, romantikus értelemben nem, de a bachi tökéletességű szerkesztés mindenestől összeszedett előadót kíván, s ez éppolyan nehéz. Mondhatnánk, hogy ehhez meg kell érni, de hogy az évek száma számítana-e Bach műveinek előadásakor, abban már nem vagyok biztos. Azt hiszem, a nagyszerűségre éppúgy esélye van a fiatal művésznek, mint a tapasztaltabbnak.

Berecz Mihály játékát hallva okvetlenül felmerültek bennem azok a kérdések, amelyek – alaposságát ismerve – talán őt is foglalkoztatták: hűség a korhoz, a műhöz, a stílushoz. A 7. variáció szokatlanul gyors tempójával a csembaló kopogós hangszínét kívánta előállítani, méghozzá sikerrel. A kecses, gyönyörű ívekkel kanyarodó 9. variáció viszont a modern zongorahang szépségét hirdette. Aligha volt olyan belső szólam a variációsorozatban, amelyet a felkészülés során nem ízlelgetett önmagában is a zongoraművész, s hogy Berecz Mihály a polifon szövet mindegyik szólamát képes egyszerre és gyönyörűen „elénekelni”, gyakran a kiválóság magját adta. A 13. variáció grazioso-gyengédsége a mű iránti gyöngéd szeretetről tanúskodott, a játékos, giocoso karakterű tételekben (például a 20. és a 29. variációban, vagy a 28. tavaszi zsongásában) pedig Berecz lubickolt, a hallgató legnagyobb örömére. Technikai felkészültségét az olyan különösen nehéz részekben csillogtatta meg, mint a 23. és a 27. variáció kétszólamú menetei, amelyek bizonyára könnyebben játszhatók a kétmanuálos csembalón.

A legnagyobb hatást az az ifjúi lendület tette rám, amely az élénk, arabeszk-szerű tételeket csillogó, szédítő utazássá, némely andante vagy adagio szakaszt pedig álmodozóvá varázsolt. Érdekes, mert kevésszer szoktunk Bachra fiatalemberként gondolni, pedig a karakter állandóan megjelenik a zenéjében. Berecz Mihály előadásában a 25. variációról rögtön Chopin jutott eszembe, de nem a vékony testalkat és a keskeny arcvonások hasonlósága miatt. A lengyel zeneszerző egy ízben asztronómushoz hasonlította Bachot, magát pedig az emberi szív kifejezőjének nevezte. Ebben a variációban – és ilyen előadásban – a két szerep összeért.

Nehéz egy élő koncertközvetítésről írni, a ciklust körré formáló, záró Aria után viszont biztos voltam benne, hogy erről muszáj. A zongoraművész végül olyan természetesen, olyan folyékonyan, olyan szabadon játszotta el az imának is beillő 2×32 ütemet, ahogy azt ritkán hallani. A megtermékenyítő özönvizekről akkor még nem fogalmaztam meg a fentebbi allegóriát, pedig éppen akkor szakadt át az a gát. Csak ennyit karcoltam a jegyzetfüzetbe: várom, hogy személyesen is hallhassam.

Szerző: Csabai Máté

https://revizoronline.com/hu/cikk/8843/berecz-mihaly-koncertje/?fbclid=IwAR0_fraZ25Z_wjvQjUBwGeDpOhuzZM0rIeqWDRD9REttA7cpME6TqFiSmE4

https://fidelio.hu/klasszikus/egzotikus-es-visszatero-vendegek-kaposvaron-kaposfest-naplo-2-147763.html