Média

2023.03.08 Magyar Nemzet – Tóth Ida írása

Berecz Mihály székelyföldi paraszthangszertől jutott el Bartók alig eljátszható zongoradarabjáig

fotó: Benkő Sándor

Népzenén nőtt fel, ezért pontosan érti, ahogy Bartók Béla műveit áthatja a népzene törvénye és szabadsága. Berecz Mihály zongoraművész nyerte a 2022. év legjobb kamarakoncertjének díját Kiotóban. A március neki itthon is Bartókról szól.

Bartók a Vigadóban

– Közben itthon is egymást érik a fellépései.

– A következő hetek nekem Bartókról szólnak, az Essentia Artis koncertjei a Vigadóban, majd a II. zongoraversenyt játszom a Szent István Filharmonikusokkal március 19-én a Zeneakadémián. Ismerős a közeg: a Szent István konzervatórium az alma materem, ahol a zenekari életre neveltek, és a nehezebb művektől sem féltettek minket soha. Én is játszottam nagyzenekarban, évekig hegedültem is, így tudom, hogy a kíséretnek sem könnyű megszólaltatni a II. zongoraversenyt. De zongoristaként sem:

„Kovács János karmesterrel január közepe óta készülünk az előadásra – két zongorán! Már az is nagy élmény, ahogyan a karmester zongorázza a kísérő szólamot (amely szinte játszhatatlan, hiszen zenekarra íródott), ritka ez a fajta elmélyült munka manapság.”

A megszokott inkább az, hogy néhány nappal a koncert előtt találkozunk, és pár próba után már megy is az előadás.

– Bartók Béla a befogadót is alaposan megdolgoztatja, mégis miatta cserélte le a hegedűt zongorára. Mi indította arra, hogy új hangszert válasszon?

– Nincs más zeneszerző, aki olyan régóta jelen volna az életemben, mint Bartók. Gyerekkorom óta hallgatom és játszom is a műveit, amelyben a legnagyobb segítség az volt, hogy a népzene felől közelítettem meg. Népzenén nőttem fel, így lett az első hangszerem a Csíkban, Gyimesben, Gyergyóban használatos ütőgardon, amelyen sokféle aszimmetrikus tánczenét kísértem már négyévesen. Bartók-játékomban ennek most is hasznát veszem. Az én életemben ez a kulcs: pontosan érzékelem azt, ahogyan Bartók műveit áthatja a népzene törvénye és szabadsága. Az életmű megértésében is segít, ha tudjuk, hogy a II. zongoraverseny a Cantata Profana után született. A szarvassá változott fiúk története – „…a szájuk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból” – elvezet a művészi ars poeticáig. A tiszta forrás, a művek ihletője nem más, mint a népzene, s én a zongoraművek játéka közben mindennap szembesülök ezzel.

A versengés drámája

– Bartók mára brand is, jól csengő márkanév világszerte. Hogyan változott a zeneszerző megítélése?

– Gondoljunk csak bele: Mozart, Beethoven vagy Liszt Ferenc magára írta a zongoraszólamot – Bartók Béla ennek a hagyománynak az egyik utolsó képviselője. Ilyen kvalitású előadóművész és zeneszerző a versenymű műfajában bontakozik ki igazán, mert ott megmutathatja, milyen zenét ír, hogyan hangszerel, és mennyire virtuóz a játéka. Bartók I. zongoraversenyének a bemutatója Németországban volt 1927-ben, és bár felvétel nem maradt róla, a híradásokból tudható, hogy az előadás botrányba fulladt. Pedig a hírneves szerző játszotta a szólót, különben is az egyik legeredetibb Bartók-műről beszélünk, amelyből csak úgy árad az őserő. Nem volt sikere. A közönség túl modernnek, túlságosan merésznek találta, és a zenekar sem tudott megküzdeni a feladattal. Néhány évre rá, 1930–31-ben éppen azért született meg a II. zongoraverseny, hogy az – mintegy ellendarabjaként az előzőnek – tetszetősebb legyen. Az eredmény: bár meg kell hagyni, hogy a zenekari szövet, a műben megjelenő motívumrendszer kevésbé szövevényes, ám a technikai kihívás még az elsőt is felülmúlja.

– Miféle versengésre utal a cím?

– A barokk korban kialakult műfajra, amikor egy-egy hangszer, illetve hangszercsoport kiválik a zenekarból, és valóban verseng a többivel. Billentyűs versenyművet azért írt Bach csembalóra, hogy a fókuszba állított előadó végre megmutathassa a zsenialitását. Erre korábban nem volt mód a zenekarban. Mozartot ugyancsak az motiválta, hogy az előadói képességeit megcsillogtassa a zenekarral szemben.

– De miért szemben?

– Drámai párbeszédet folytat a szólista a zenekarral nemegyszer. Beethoven IV. zongoraversenye például felidézi Orfeusz és Eurüdiké mitológiai történetét: a második tételben Orfeusz leszáll az alvilágba megkeresni Eurüdikét, de a fúriák útját állják. Drámai párbeszéd kezdődik ekkor a zenekar és a szólista között, majd megtörténik a csoda, Orfeusz a hárfáján játszva lecsendesíti a fúriákat. Hasonlóan drámai jelenetnek lehetünk tanúi Bartók II. zongoraversenyének csúcspontján, a második tételében: mindeddig némán ültek a vonósok, s csak hallgatták a fúvósok és az ütősök zenekari játékát. Már ez a hangszerelés sem szokványos, aztán a második tételben megszólal a hegedű különös, fojtott hangja, amelyet drámai monológgal szakít meg a zongora.

„Nekem ebben a monológban Bartók Béla egyedülléte, elszigeteltsége is megmutatkozik, mert kevesen értették meg őt igazán. Hát itt van ő: ez a vad vágta, ez a személyes és szabad monológ az egyik legeredetibb művészi hang, amelyet a vibráló, titokzatos és helyenként szinte félelmetes éjszaka zenéje követ.”

Ajándék a Covidtól– Hasonló elszigeteltséget élhettek át az előadóművészek a Covid idején, pedig ez az érzés éppen ellentétes a zenekari működésmóddal. Sokan pályát módosítottak, de legalábbis újra kellett tervezni az életet.

– Nálam ez utóbbi történt, 2020 tavaszán koncertezni jöttem haza Londonból, és az a koncert rögtön el is maradt. Gondoltam, eltart ez az egész majd két hétig, de utána csak vissza tudok menni befejezni a tanulmányaimat. Hát, kicsit tovább tartott…, minden fellépés elmaradt, és ekkor, az elszigeteltség hónapjaiban úgy döntöttem, itt az idő megtanulni Bartók II. zongoraversenyét. Soha máskor két fellépés között nem tudtam volna így összpontosítani a műre. Én ezt a zongoraversenyt kaptam a Covidtól, de aztán jött a következő lezárás, és jöttek az újabb nehézségek is. Nekünk létfontosságú, hogy találkozzunk a kollégákkal, hogy együtt muzsikáljunk, és inspirációt merítsünk a másikból. A lezárásoknak szerencsére végük van, a kollegiális kapcsolatok pedig megerősödtek, ennek egyik eredménye ez a japán díj is.

– Visszamegy még tanulni Londonba?

– Nem, Berlinben folytatom a mesterképzést, ezért áprilistól ingázni fogok a két főváros között, de addig még kamaraestet adunk Szutrély Katalin énekművésszel a Zeneakadémián, és Kelemen Barnabással is koncertezünk Szlovéniában meg Olaszországban. Majd a Concerto Budapest zenekarral a Pesti Vigadóban, ahol Bartók Versenymű két zongorára és zenekarra című kompozícióját adjuk elő Ránki Fülöp kedves kollégámmal, akivel régóta ismerjük egymást, de ez lesz az első alkalom, hogy együtt is muzsikálunk. A vicc az, hogy külön-külön zongoráztuk már ezt a művet, de mindketten a második szólamot, úgyhogy meg kellett egyeznünk, ki tanulja meg az elsőt. Rám esett a választás. Külön izgalmas, hogy most épp az ellenkezőjét kell játszanom annak, amit korábban megszoktam. Két ütőszólam van a műben, és Rácz Zoltán, aki a világon talán a legtöbbször játszotta az első ütőszólamot, többek között Kocsis Zoltánnal, több hangszeren is osztozik Fábry Boglárkával. Az egésznek fantasztikus a koreográfiája, nézni is öröm az ütősök szervezett együttműködését a színpadon, amikor ezredmásodpercnyi pontossággal megszólal az üstdob, de már a kolléga a cintányérnál van, összeüti azt, átadja a párjának, és rohan a nagydobhoz, hogy azon is megüssön egy hangot.

A zenemű életre kel

– Lassan tíz éve, hogy Kocsis Zoltán vezényletével bemutatkozott a Müpában, és legutóbb a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként arra vállalkozott, hogy kotta nélkül előadja Bartók összes zongoraművét. Most huszonöt éves, mi marad a következő évtizedekre?

– Ezeket a darabokat addig szeretném játszani, amíg csak az ujjaim mozognak. Érdekes tapasztalat, hogy amit csak itthon gyakorlok, az mintha nem is lenne: a mű a színpadon kel életre, onnan indul a története. Erre nem tudom, mi a magyarázat, de valahogy másként működünk a színpadon. Ahogy az évek alatt változik a fizikum és a lélek, úgy változnak bennem ezek a zeneművek. Érnek, csiszolódnak. Kocsis Zoltán felvételein is hallani ezt, még a pár év különbséggel felvett darabokon is érződik az elmozdulás, a másféle megközelítési mód. A lelassulás jellemző. Fiatalon az ember mindent gyorsabban játszik, de ahogy öregszünk, talán meg is nyugszunk egy picit.

Névjegy

Berecz Mihály zeneszeretetét, ritmusérzékét otthonról hozta: édesapja Berecz András népdalénekes, mesemondó, édesanyja Jávorka Lilla néptáncos. A zongoraművész számos hazai és nemzetközi verseny győztese, Junior Prima díjas, a Liszt Ferenc Zeneakadémia kamaratanszékének tanára. Repertoárja rendkívül széles: Bachtól a kortárs zeneszerzőkig terjed.

A cikk fotóit Bach Máté készítette.

Live stream – Berecz Mihály zongoraestje

2023. 02. 02

gxNUqecjtKw

CONCERTO BUDAPEST – Karácsonyi koncert

2023. 02. 02

TESLz2GJC6k&t=1777s

Zenélés, magas hőfokon

2022. 07. 21

Berecz Mihály és a Concerto Budapest / Pesti Vármegyeháza
2017.07.03.

Megérkezett a nyár, vele a nyáresték, és így megkezdődött a Concerto Nyárestek sorozata is. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Az első koncert épp június 22-re, a nyári napfordulóra, a csillagászati nyár kezdetére esett, s így a közönség egyszerre részesülhetett a Vármegyeháza két kellemetlen tulajdonságában: a – nyilván az udvar zenekar-oldali, bonyolult alaprajzú kiszélesedése által okozott, és állandó – döngő, basszus-túlhangsúlyozó akusztikában, és a szezonális, de az álló levegő miatt szinte elviselhetetlen forróságban. Mit nem adtunk volna egy esőnapért!

A hangversenyre ezzel szemben egyáltalán nem lehetett panasz. Hiszen van-e kellemesebben eltöltött nyáresti hangverseny annál, amelyen Beethoven B-dúr zongoraversenye és Pastorale szimfóniája hangzik fel. S nem felvillanyozó érzés-e a találkozás egy olyan kiemelkedő tehetségű és oly rokonszenves szólistával, amilyen az ifjú Berecz Mihály? Bizony, nem tévedett, aki erre számított. A Keller András vezényelte Concerto Budapest teljesítményét pedig egyáltalán nem befolyásolták a klimatikus viszonyok.

Berecz Mihály neve már egy ideje közszájon forog, jóllehet még most sem sokkal idősebb, mint Kocsis Zoltán volt nevezetes, 1970-es versenygyőzelme idején. S van egy vonásuk, amely határozottan rokonítja őket: a 18-19 évesen már szembeszökően kifejlődött, összetéveszthetetlen egyéniség. Hogy a maga egészében Berecz ugyanolyan kiforrott művész lenne-e, mint a 18 éves Kocsis, arra nem tudom a választ, de azt hiszem, éppen Berecz Mihály kimagasló tehetségét nem méltányolnánk igazán, ha nem önmagához mérnénk, hanem másokkal méricskélnénk. Erre máris jogot formálhat, s ez sem akármilyen teljesítmény.

A B-dúr koncert persze hálás darab egy elsöprő lendületű fiatal művész bemutatkozására. Nem olyan súlyú darab, mint a G-dúr zongoraverseny, de rendkívül derűs és harmonikus alkotás, amelyből a színek sokasága mellett a valódi mélység sem hiányzik. Az első pillanatokban ugyan kissé groteszkül hatott a döngő basszusok fölött ez a különlegesen karcsú, néha már zenélődoboz-asszociációkat keltő zongorahang, de aztután igen hamar kiderült, hogy a legkevésbé Berecz Mihály muzikalitását keverhetjük gyanúba. Egyrészt a térakusztika, másrészt a Yamaha zongora adottságai, harmadrészt egyáltalán a szabadtéri hangzás olyan kombinációt alkottak, amelyek erőteljes vágyat keltettek arra, hogy Bereczet, vagy akár ugyanezt a produkciót egy hangversenyteremben is meghallgathassuk. Másfelől Berecz Mihály percenkét tovább árnyalta a játékáról és zenei egyéniségéről alkotott képünket: a filigrán zongorahang mellett meghatározó élményt jelentettek a különlegesen pregnáns, de mégsem keménykedő – főként pontozott – ritmusok, azután rácsodálkozhattunk néhány frázis különleges gyengédséggel legömbölyített lezárására, a karcsú és üde alaphang állandó jelenléte mellett is átlagon felüli kontrasztgazdagságra, a derű és érzelmesség haydni kötéltáncára, a szárazon pergő, remek basszusmenetekre.

A lassú tételben az első benyomásom az volt, hogy Berecz zenélésének agogikai súlya igen jelentékeny, és adekvát Beethoven zenéjével; ám mintha a zongorázás, a hang maga nem volna ugyanolyan súlyos és erőteljes. Utólag azonban úgy érzem, hogy talán itt is reflexszerűen más zongoristáktól megismert és megszeretett megoldásokat vártam egy autonóm művésztől; az éneklő játéknak az a rendkívül magas foka, az accompagnato kivételes érzékenysége, összefogottsága azt jelzi: az ő játékának megismerése és helyes értékelése számunkra is kihívást, feladatot jelent. S a dévaj finale is hozott még nem is egy úgy élményt: remekül differenciált, eltolt hangsúlyokat, és olyan, szinte csínytevő arccal játszott basszusstaccatókat, amelyeket minden tanár hallani szeretne, amikor azt mondja: úgy játszd, mintha a forró kályhához érnél hozzá újra meg újra.

Bartók II.

TVdKhvCcwdc&t=5017s

Chopin Gesz-dúr etűd

pcKrJpmWutQ

Haydn: Piano sonata Hob.XVI/40

LZXDfh2AtCE

Beethoven Eroica variációk

AGXJEi2_aF8

Liszt: Haláltánc

g9aMOEGDdL8&t=21s

Beethoven hegedű-zongora szonáta

TQrGcg0vU7o

Beethoven c-moll

i8-JLXpR1qA&t=5s

Ravel: G-dúr 2016

5V0z6YBzUP0&t=68s

Beethoven Rondo a capriccio op.129

OiATuWqjjQc&t=216s

Liszt: Magyar fantázia

g4BEZJE_WWM

Ravel: g-dúr zongoraverseny 2013

uVA3Wt6r9Pw

HIP Mozart is mainstream Mozart at Budapest’s Bartók Spring Festival

https://bachtrack.com/review-video-mozart-vashegyi-berecz-devieilhe-orfeo-bartok-spring-budapest-may-2021?fbclid=IwAR3fzMCYdtNZJjkRbEtYUQBSLm8bk11cXtE3Dtxp4X3_EoTe39jcf4PBPBs

By Laurence Vittes, 31 May 2021

Led by their founder György Vashegyi, the period instrument Orfeo Orchestra started off the Allegro assai of Mozart’s Symphony no. 33 in B flat major with just the right speed to make sure that the miraculous succession of inspirations made their maximum impact: not too fast to lose their joy in sheer beauty, not too slow to miss the exhilaration of sheer speed.

Mihály Berecz and the Orfeo Orchestra

The symphony itself, more the idealized sonata form than the later symphonies and more outright dazzling in its virtuosity, was handled magnificently by a powerful contingent of 20 masked strings, the cellists without endpins, complemented by the colors and nuances of world-class HIP wind playing that no modern instruments can ever match. There was even a fortepiano in their midst, Augustin Szokos filling in a few silences and harmonic black holes to delightful effect, and even when it wasn’t explicitly heard, subtly setting off the other instruments in the ensemble. Among all the special moments, the lead back to the main theme in the Andante was played with particular grace and delicacy, and the woodwinds handled the delicious trills in the Finale like they were whipped cream. Meanwhile the camerawork had a poetic streak of its own, falling in love with the musicians as it was seamlessly cutting.

In Mozart’s Piano Concerto no. 9 in E flat major, “Jeunehomme”, Berecz Mihály, at a fortepiano built by Chris Maene (2001) based upon an original Viennese instrument by Anton Walter (1795) with a wonderful silver sound, took his cue from Orfeo’s muscular introduction and gave a bright-eyed, bushy-tailed, utterly natural performance to treasure. Mihály was playful from the start, came loaded with ornaments and a variety of imaginative trills. He was a little loud (perhaps slightly amplified?) but the sound of the instrument was so gorgeous that he had to be forgiven. In the (purposely) frantic last movement, Mihály overflowed with virtuosity as he should and still drew attention to Mozart’s new found expressivity in the 3/4 interlude.

Sabine Devieilhe and the Orfeo Orchestra

While the piano concerto and the symphony had occupied much of the same emotional territory and a delight in the moment, the Mass in C minor started out deliberately, as if unwilling to let the notes go. Sabine Devieilhe stood out among the soloists, singing her glorious solos with a vulnerability that seemed deeply personal and touching. The Purcell Choir, 44 strong, integrated remarkably well with the orchestra and soloists, accentuating the devotional gravity and anguish of the service without becoming lachrymose. Their Qui tollis had a deliberate, Handelian pace and weight; the Gloria rolled in with big, rich orchestral sound; and although the Credo might have benefited from still more initial impact, the way the Choir broadened out the music’s size with its phrasing, powerful banks of sound and fairly subtle nuances – all within a wide dynamic range – gave the performance in the Béla Bartók National Concert Hall without an audience a unique, sad splendor.

This performance was reviewed from the Bartók Spring International Arts Weeks live video stream

CSILLAGOM, RÉVÉSZEM

Kaposvári Kamarazenei Fesztivál 2019
2019.08.25.

…Az utolsó nap, augusztus 19. délelőttjén – Alekszej Vologyin és Edith Peña kevésbé emlékezetes Schubert- és Mozart-négykezesét követően – Beethoven op. 30 no. 1-es A-dúr szonátáját játszotta Baráti, ezúttal Berecz Mihály partnereként. Ez a mű ugyanúgy szerzője derűsebb hangvételű szonátái közé tartozik, mint az előző napi Brahms-szonáta. A két interpretáció remekül példázta azt, hogy egy kiemelkedő zenész, amilyen Baráti, egészen más vérmérsékletű előadókkal is remekül megtalálhatja az összhangot.

Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy Berecz Mihályt most először hallottam minden tekintetben felnőtt, kiforrott egyéniségű előadóművészként, s ez döntő fontosságú pillanat egy igen fiatalon reflektorfénybe kerülő tehetség pályáján – tudniillik döntő fontosságú, hogy eléri-e egyáltalán ezt a pontot. Berecz esetében ez nem lehet kérdéses; ez az izmos egyéniség emellett nyilvánvalóan rendkívül jellegzetes és önálló – és szemünk előtt, lendületesen fejlődik tovább. A Beethoven-szonáta mindeközben azt a tapasztalatot is fényesen igazolja, hogy az intenzív együtt-zenélés előtt semmifajta korkülönbség nem jelent akadályt: bár ezúttal sokkal kisebb különbségről volt szó, mégis Frankl Péter és Várdai István felkavaró erejű Beethoven-csellószonáta-ciklusára kellett gondolnom.

Ha Würtz Klára játéka elsősorban a Baráti mindig mérhetetlenül fegyelmezett zenélését éltető belső tűzzel áll közvetlen alkati kapcsolatban, akkor Berecz Mihályban Baráti játékának – nevezzük így – campanella jellegű kvalitásai köszönnek vissza sajátjaként. Az összekötő szálak különbözhetnek tehát, miközben az affinitás egyaránt szoros. A Beethoven-Allegróban Bereczet játékának inas karcsúsága, a részletek tökéletes rendezettsége és eleganciája, a zenei eszközök aszketikus tisztasága tette ideális partnerré. Ami persze nem állt ellentétben az Adagio molto espressivo feliratú lassú tétel érzékeny líraiságával, az igen expresszív agogikával, a tételvég megejtően szép sóhajmotívumaival. S még kevésbé a záró variációs tétel futamainak súlytalan-tündéri jellegével – no meg a benne rejlő humoros effektusok maradéktalan feltárásával.

Malina János Revizor

A FIATAL BACH

https://revizoronline.com/hu/cikk/8843/berecz-mihaly-koncertje/?fbclid=IwAR0_fraZ25Z_wjvQjUBwGeDpOhuzZM0rIeqWDRD9REttA7cpME6TqFiSmE4

Berecz Mihály koncertje / Müpa Home Live
2021.01.21.

Hogy számít-e az évek száma Bach műveinek előadásakor, abban nem vagyok biztos. Azt hiszem, a nagyszerűségre éppúgy esélye van a fiatal művésznek, mint az idősebbnek. Berecz Mihály a Goldberg-variációkkal lépett fel. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Mindezidáig kerültem, hogy online közvetítésben hallgatott koncertről írjak. Pedig akadtak szép számmal kiváló hangversenyek, amelyek megérdemlik a komoly kritikai figyelmet, de nem szerettem volna „nagyítóüveggel hallgatni”, ahogy a hang közvetítéssel érkezik hozzám – mikrofonba be, hangmérnöki pulton, streaming-szolgáltatón át, hangszórón ki –, az elevenségéből okvetlenül is veszítve valamit. Nem is beszélve arról, hogy közönség nélkül játszani a legtöbb zenész számára áldatlan állapot, pedig annyira mégsem idegen gyakorlat, hiszen a rádió hőskorában a legnagyobbak is rendszeresen befáradtak a rádióstúdiókba játszani. (Hogy a lemezkészítésről ne is beszéljünk!) Ma viszont lépten-nyomon hallom, s szívből megértem, hogy nehezebb összeszedni így az energiákat. Nota bene: még a siket Beethovent is odafordították a tapsnak.

Nem írtam tehát közvetítésről, most mégis ilyenre adom a fejem. Nem tudtam ugyanis elmenni amellett, hogy a húszas évei első felében járó Berecz Mihály a teljes Goldberg-variációkat műsorra tűzte az MVM-sorozatban, január 12-én a Müpában. A fiatal zongoraművésznek több fellépését hallottam már: volt, hogy kifejezetten megragadott, de volt olyan is, amikor annyira azért nem. Játékának csiszoltságát egyszerre tiszteltem és a megtermékenyítő özönvizek gátjának tekintettem. Amikor Beethoven-zongoraversenyt játszott, arra gondoltam: ezt ennyire szépen Beethoven sosem játszaná! Amikor Schubertet, arra, hogy Schubert sosem volt ennyire normális! Mély muzikalitása, alapossága, a nagy mesterek iránt tanúsított alázata azonban megfogott, ahogyan az is, hogy sokszor olyan megoldásokkal élt, amelyek kisebb heuréka-élményt jelentettek a legismertebb művekben is.

A Goldberg-variációk rendkívüli népszerűségével most nem untatnám az olvasókat (megtettem már korábban, egy másik interpretációról írva), a 30 variációból álló gyűjteményről legyen elég annyi: nem könnyű annak, aki hozzányúl. Talán nem kell pokolra menni hozzá, vagy legalábbis a liszti, romantikus értelemben nem, de a bachi tökéletességű szerkesztés mindenestől összeszedett előadót kíván, s ez éppolyan nehéz. Mondhatnánk, hogy ehhez meg kell érni, de hogy az évek száma számítana-e Bach műveinek előadásakor, abban már nem vagyok biztos. Azt hiszem, a nagyszerűségre éppúgy esélye van a fiatal művésznek, mint a tapasztaltabbnak.

Berecz Mihály játékát hallva okvetlenül felmerültek bennem azok a kérdések, amelyek – alaposságát ismerve – talán őt is foglalkoztatták: hűség a korhoz, a műhöz, a stílushoz. A 7. variáció szokatlanul gyors tempójával a csembaló kopogós hangszínét kívánta előállítani, méghozzá sikerrel. A kecses, gyönyörű ívekkel kanyarodó 9. variáció viszont a modern zongorahang szépségét hirdette. Aligha volt olyan belső szólam a variációsorozatban, amelyet a felkészülés során nem ízlelgetett önmagában is a zongoraművész, s hogy Berecz Mihály a polifon szövet mindegyik szólamát képes egyszerre és gyönyörűen „elénekelni”, gyakran a kiválóság magját adta. A 13. variáció grazioso-gyengédsége a mű iránti gyöngéd szeretetről tanúskodott, a játékos, giocoso karakterű tételekben (például a 20. és a 29. variációban, vagy a 28. tavaszi zsongásában) pedig Berecz lubickolt, a hallgató legnagyobb örömére. Technikai felkészültségét az olyan különösen nehéz részekben csillogtatta meg, mint a 23. és a 27. variáció kétszólamú menetei, amelyek bizonyára könnyebben játszhatók a kétmanuálos csembalón.

A legnagyobb hatást az az ifjúi lendület tette rám, amely az élénk, arabeszk-szerű tételeket csillogó, szédítő utazássá, némely andante vagy adagio szakaszt pedig álmodozóvá varázsolt. Érdekes, mert kevésszer szoktunk Bachra fiatalemberként gondolni, pedig a karakter állandóan megjelenik a zenéjében. Berecz Mihály előadásában a 25. variációról rögtön Chopin jutott eszembe, de nem a vékony testalkat és a keskeny arcvonások hasonlósága miatt. A lengyel zeneszerző egy ízben asztronómushoz hasonlította Bachot, magát pedig az emberi szív kifejezőjének nevezte. Ebben a variációban – és ilyen előadásban – a két szerep összeért.

Nehéz egy élő koncertközvetítésről írni, a ciklust körré formáló, záró Aria után viszont biztos voltam benne, hogy erről muszáj. A zongoraművész végül olyan természetesen, olyan folyékonyan, olyan szabadon játszotta el az imának is beillő 2×32 ütemet, ahogy azt ritkán hallani. A megtermékenyítő özönvizekről akkor még nem fogalmaztam meg a fentebbi allegóriát, pedig éppen akkor szakadt át az a gát. Csak ennyit karcoltam a jegyzetfüzetbe: várom, hogy személyesen is hallhassam.

Szerző: Csabai Máté

Kaposfest-napló 2.

2022. 07. 18